"A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben." (József Attila)

“Az életnek nevezett kötéltánc legnagyobb részében behúzódunk a magunk alkotta otthonos színtérre. Ott mindvégig kényelmesen megbújhatunk: elfoglaltan, gondolatokba merülve, szenvedve vagy jókedvűen. Ismerős és mozgásterünket szűkre szabó kikötő ez, egyetlen kijárata a kifeszített kötél, amelyik a következő biztonságos kikötőhöz vezet. Idővel és igen kellemetlenül az ígéret refketorfénye a következő színtérre vetül, és a miénk fájdalmassá vagy üressé válik. Amikor ez bekövetkezik, megdermedünk a helyünkön. Megkockáztatjuk-e a változtatást, elindulunk-e a magasban kifeszített kötélen?”

(Judith Sills)